A sötétben sétálsz. Egyedül vagy. Tudod, hogy nem kéne ott lenned, magadat marcangolod. Mégis arra visz a lábad. Oda kell menned. Magad sem tudod mi értelme.. Semmit sem változtat meg ha ott vagy, semmi sem lesz más. Csak te tudsz róla, és csak neked fáj. Mégis megteszed. Ott vagy, és csak vagy. Újra lejátszódnak a fejedben a dolgok, újra elképzeled ami akkor volt. Bárcsak vissza lehetne tekerni az időt.. bárcsak akkor megállt volna. Hiába kívánsz ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, mert nem mész vele semmire. Lényegében teljesen értelmetlen bármit is tenned. Mégis küzdeni próbálsz, ami abban merül ki, hogy önmagadat ostorozod. Időközben az emberek elhaladnak körülötted, rád néznek, aztán továbbmennek. Az ember érdekes lény. A legtöbb ember tojik mindenkire, és csak magával van elfoglalva. Igen, az ember önző. Nem törődik másokkal, pláne nem idegenekkel. Jópár ember még a saját barátaival sem törődik, nem hogy idegenekkel. Persze, azt senki sem várja el, hogy valaki odamenjen egy vadidegen emberhez, és törődjön azzal, hogy neki éppen mi baja. De azért mégiscsak érdekes, hogy az adott látványra senki sem reagál semmit. Visszatérve.. Hol tartottam..?  Igen, az emberek rádnéznek és továbbmennek. Minden elhalad melletted, az élet megy tovább. Csak te vagy ott egyedül. És csak egy dologra tudsz gondolni.. ~